Mese az egyezségről

Nyikordul a kapu.
Végre hazaért!
Örömömben megrázom magam, úgy érzem, ezer égről csorog rám a fény. Hazatért az ember, a barátom, társam és szövetségesem. Aki, ha jókedvű, levelemet simítja; ha bánatos, lombkoronámba sóhajt. A fény hatására felgyorsul a fotoszintézisem, tiszta oxigénben fürdik körülöttem a kert. Úgy várom ezt a pillanatot mindennap, mint az első tavaszi esőt, ami még szelíden pöttyözi törzsemet és ágaimat.
A barátom mostanában későn érkezik.
Legtöbbször napszálltakor kerül elő, de mindig jókedvűen csapja zsebre a kocsikulcsot, mielőtt elindul felém. Ma korán jön, és gondterheltségtől árnyékolt szemével csak a cipője orrát bámulja, ahogy megkerüli az autót. Mozdulatai kimértek, mintha ólomsúlyt húzna maga után, nehézkes léptekkel sétál el a bejárati ajtóig.
Valami nincs rendben.
Alig ismerek rá.
Ádám ragyogni szokott, ilyenkor apró fénynyalábok szikráznak koponyája körül, és halványsárga köpenyként táncol körülötte derűs aurája. Most mustárszínű, piszkos köd követi minden lépését. Messziről érzem jeges vibrálását, ahogy közeledik. Nem értem, mi történik, de felé nyújtózom, hívogatom, hogy maradjon még hűsítő árnyékomban. Mikor mellém ér, megrezdülnek levélkéim, de ő lehajtott fejjel kikerül. Rám se hederít. Csalódottan fordulok utána. Éterteste zavaros, széleinél sötét foltok vibrálnak.
Ismerem ezt a vibrálást.
Sosem jelent jót.
 

Kapcsolódók