Az érzéstelenítő még hat, mégis úgy érzem, mintha egy tank ment volna keresztül az állkapcsomon. Gyorsan bedobom a mosást, aztán nekilátok a főzésnek, tervezgetem, ahogy leállítom a kocsit a garázsban
   – Hát te már túl is vagy rajta? – lép az előszobába a férjem csodálkozva.
   – Aha. Várj csak, – motyogom artikulálatlan hangon, miközben előveszek egy zsebkendőt, hogy kiköpjem a félig szétázott tampont.
   – Nagyon fájt? – húzza fel a szemöldökét érdeklődve, majd óvatosan átölel.
   – Nem volt vészes. Hazafele bevásároltam, rizst főzök spárgával.
   – Jól bedagadt az arcod. Nem kellene jegelni?
   – Tényleg bedagadt? Mondta a doki, hogy jegelhetem. Nem is tudom. Majd később teszek rá egy kis borsót. Három gyereket szültem – nézek rá jelentőségteljesen, ez csak egy fog volt! Segítenél azt felhozni? – mutatok a bevásárló szatyorra, ahogy elsétálok a mosókonyha irányába.
Ahogy lehajolok a szennyeskosárhoz, kicsit megszédülök és belenyilall az arcomba a fájdalom. Lehet, hogy mégis beveszek egy Cataflamot.
Két óra múlva már megbánom, hogy nekiálltam főzni. Pizzát is rendelhettünk volna. Nézegetem a fájdalomcsillapító dobozát. Max. 4x1 tabletta, írta rá dr. Várady. A konyhába sietek, engedek egy nagy pohár vizet és beveszek egyet. A nyitott táskámban meglátom az átlátszó kék fiolát, benne a darabokra tört bal alsó 8-as bölcsességfoggal. Mint egy trófeát, mutatom büszkén a férjemnek:
   – Nézd csak, azt mondta a doki, hogy hatalmas volt. Öt öltéssel tudta csak összevarrni a helyét.
   – Varrni is kellett? Biztos jól vagy? Már lilul az arcod és kétszeresére dagadt. Ne hívjam át inkább anyádat?
Nem válaszolok, csak besietek a mosdóba. Megijeszt, ahogy összeszűkült szemekkel, karfiolos ödémával hunyorog vissza a tükörképem. Te jó ég!
A mélyhűtőt nem esik jól kinyitni. Az egész arcom belesajdul a hirtelen mozdulatba. A borsó felét átteszem egy kisebb zacskóba. Mielőtt leülök a jegeléshez, beveszek még egy fájdalomcsillapítót.

   Estére egyre rosszabb lesz. Már gondolkozni sem tudok, csak fájok. Egyre jobban és mindenhol. A vér ízétől émelyeg a gyomrom.
Kilenc órára már elfogyott négy Cataflam. Kezdek kétségbe esni. Éjszakára nem maradhatok gyógyszer nélkül!
Feladom. Bevonulok a hálószobába és behúzom a függönyöket. Nem fázok, de megszokásból a puha plédért nyúlok. Aztán támad egy ötletem, de nincs erőm kimenni, így elküldök egy üzenetet a férjemnek: „Hozd be légyszi a fiolát a foggal, a konyhaasztalon felejtettem. Köszi.”
Nyílik az ajtó, de nem mozdulok. Hallom visszhangozni a saját nyöszörgésemet a koponyámban. Aztán egy hűvös tenyér simítja el homlokomból zilált tincseimet. Anyám hangját hallom nagyon közelről:
   – Nézd csak mit hoztam, – rázza meg óvatosan a világoskék fiolát. – Ezt most betesszük szépen ide a párnád alá, te kívánsz egyet és reggelre minden rendben lesz. Én majd kiveszem a spárgát a sütőből és kiteregetek.
   Nem vitatkozom. Hagyom, hogy betegye a fogat a párnám alá. Betakar és lekapcsolja a kislámpát. Ötéves kislányként kuporgok a paplan alatt összegömbölyödve, csukott szemmel és azt kívánom, bárcsak azonnal elmúlna ez a kibírhatatlan fájdalom. Majd mozdul a függöny, nyílik az ablak és apró lila szárnyak rebbennek a homlokom körül.