A hegedűs völgye kezdőlap
A Hegedűs völgye
 
Türelmesen vártam, ahogy Balázs elcsomagolta a hegedűt. Óvatosan zárta le a tokot, majd miután felegyenesedett, felkiáltott:
– Várj, elfelejtettem!
Beszaladt a szobájába, majd egy puha rongyba csomagolt gyantadarabbal tért vissza.
– Megfogod nekem? – nyújtotta oda.
Óvatosan húzta elő a vonót, majd hüvelykujjával lenyomta kicsit a szőrt a kápánál. Sustorgott a lószőr, a felesleges gyanta finoman pergett le a márványos padlóra, nyomot hagyva unokám ruháján. A gyanta éterien tiszta illata belengte a helyiséget, benne volt a fa ereje, megnyugtatott, kitisztította a szívemet.
Leültem a lócára, onnan néztem, ahogy alaposan lekezelte a vonót; mintha több órás koncert előtt állna. A felesleget finoman letörölgette a ronggyal, majd visszacsúsztatta a vonót a tokba.
– Indulhatunk! – jelentette be.
Előreengedett az ajtóban, és néhány perccel később már az erdőben gyalogoltunk.
Váratlanul telefonált rám három napja, hogy lejönne hétvégére, kihasználná a szép időt, mielőtt elkezdődik az egyetem. Már első este láttam rajta, hogy tervezget valamit. Vacsoránál alig szólt, csak nagyokat sóhajtozott a leves felett. Majd kiállt a teraszra és hosszan fürkészte a szemközti dombokat. Nem is pislogott ilyenkor, szemében dac és elszántság csillogott.
 Ismerte a környéket, hiszen milliószor barangoltuk be együtt a közeli és távoli ösvényeket. Tudta, melyik a legrövidebb út a Sas kilátóhoz, hol van az Ezüst-patak völgye, és vakon is eltalált volna a repülőtéri hangárokhoz. De ma máshova tartottunk; ahogy megfogta a hegedűt, már tudtam, mi a terve.
Kirándulás közben ritkán beszélgettünk, mindketten szerettünk egybeolvadni a természet csendjével. Ilyenkor az illatok intenzívebbek, a színek sugárzóbbak, olyan részletek tűnnek fel, amelyek elkerülik a figyelmet, ha a szavakra koncentrálok. Az erdő hallgatása a legmélyebb csend a Földön, egyben a legfélelmetesebb is. Csak a saját gondolataim visszhangoznak, minden, ami én vagyok, aztán néha labirintussá szűkül, és amikor már feladnám, egy apró résen át újra rám ragyog a fény.
Így, szeptember elején voltak a legszebbek az erdei utak, a nyújtózkodó rétek. Még nyíltak a nyár végi színes cserjék, frissen zöldelltek a levelek, de már megszelídülve simogatta arcunkat a nap, nem volt szükség kalapra sem. Balázs frissen szedte a lábát, igyekeznem kellett, ő vezetett, én kíváncsian követtem, latolgatva, melyik utat választja. Amikor az elágazásnál élesen a hegyi ösvény felé vette az irányt, szívem nagyot dobbant. A legrövidebb utat akarta; talán nagyobb volt a baj, mint hittem, talán már hetekkel ezelőtt megbeszélte a völggyel a mai randevút, felkészült az elengedésre.
Unokám váratlanul megállt, egész testével visszafordult és a szemembe nézett.
– Ki volt az első hegedűs? Akiről a völgy kapta a nevét – kérdezte, és már ment is tovább. Szinte úszott a zöld bokrok között, ügyesen tolta félre az ágakat, védte az arcát és a hegedűt.
– A teljes nevét nem tudom, mindenki csak Hegedűs Tóninak hívta. Magas, szikár ember volt, fekete, göndör hajától alig lehetett látni az arcát. Apámmal egy bandában zenélt, hol keresztelőre, hol lakodalomba hívták őket, a táncházban is ők húzták a nótát, ahova a fiatalok jártak hétvégén, ismerkedni. A zene volt az élete… egészen addig, amíg… – Itt elbizonytalanodtam, kerestem a megfelelő szavakat. – Egészen a tragédia napjáig.
Balázs bevárt, hogy jobban hallja, amit mesélek.
– Aztán már nem ment sehova – folytattam. – Hiába hívták, nem zenélt az embereknek, csak az erdő és a völgy szellemének. Először a faluszéli asszonyok figyeltek fel a hegedűszóra. Csendre intették a gyerekeket, kikapcsolták a rádiót, mindenki csak Tónit hallgatta. Később híre kelt a kirándulók között. Hétvégente még a városból is kijöttek a turisták. Takarókkal, lógó fülű kutyákkal érkeztek a hegedűkoncertre. Ha esett, ha fújt, Tóni minden nap ott állt, és hegedült. A dombnak azon az oldalán, ahonnan rá lehet látni az egész völgyre.
– Mindig naplementekor ment?
– Mindig.
– Hogyhogy?
– Aznap is lenyugvóban volt a Nap…
Balázs megállt, egy fa törzsének dőlt és kifújta magát. Megigazította a hegedűt a hátán, nyakát nyújtogatta, ujjaival dobolt a combján. Ismerte a hegedűs legendáját, gyakran meséltem neki gyerekkorában, most mégis újra hallani akarta. Hallani akarta a mantrát, a varázsigét, ami segít legyőzni a félelmet, túlélni a fájdalmat.
Kiszáradt a torkom, ahogy a lombok által megszűrt kék fényben megláttam, hogy mennyire szomorú. Gondolatban folytattam a történetet.
Tóni egészen addig járt oda hegedülni, míg egy este váratlanul vihar kerekedett. Éppen akkor hullott le az első kövér esőcsepp, amikor Tóni felemelte a vonóját. Nem zavarta meg az eső, sem az egyre erősödő szél. Bírta a hegedű az esőt, a bosnyák fenyő, amiből készült, állta a vizet, a szél cibálását. Először csak halkan játszott, hosszú, éles hangokat húzott, nem cifrázta, nem díszítette. A muzsika sírt, lassan hömpölygött a szitáló esőben, de amikor az égzengés elnyomta a szomorú dallamot, a vonó elkezdett visítani, a húrok pattogtak a fürge ujjak alatt. Könyörgéssé változott a dallam, veszekedett a villámokkal, versenyt játszott az égdörgéssel. A hegedűs farkasszemet nézett a völgy és az erdő valódi erejével. Apám kérlelte, hogy menjenek, mielőtt beáll az éj, de mindhiába. Ő csak állt ott, lába, mint a fák törzse, erősen kapaszkodott az anyaföldbe. Kabátja, mint hatalmas szárny lobogott körülötte. Megszűnt az idő, csak a völgy létezett. A völgy, mely magába zárta az apa búcsúját, a férfi fájdalmát. A szakadó eső mindent megtisztított aznap éjjel, a Zöldpatak felduzzadva sodorta tova a világ összes bánatát a tenger felé. Másnap reggel aztán korán kopogtak apámék ablakán, még le sem főtt a kávé, így mesélték mindig. Tóni állt ott, frissen borotválva, fehér ingben, este már együtt zenéltek újra a szomszéd lány lagzijában.
Balázs nem mozdult, csak a szuszogása gyorsult fel kissé, hiába, a lélegzet teszi a dolgát, ha akarjuk, ha nem.
– Meglátod, idővel minden fájdalom elcsitul – mormoltam csak úgy magam elé.
Balázs ellökte magát a fától, kiegyenesedett, majd leporolta a fakéreg maradványait a tenyeréről.
– Talán – mondta, és letörölte homlokát a kézfejével.
– Na, akkor menjünk, fiam!
Rátámaszkodtam a túrabotra, amit magammal hoztam, és szótlanul folytattuk az utat. A Nap már alacsonyan járt, mire kiértünk az erdőből. Kisétáltunk a tisztásra, ahol elénk tárult a Hegedűs völgye. A szemközti hegyoldalon fenyők és bükkösök nyújtózkodtak lustán az ég felé a kellemes melegben. Leterítettem a kardigánomat a cserjés mellett, ahol a kékszakáll bokrok lilára festették a rétet. Nem voltunk egyedül: néhány kislány bogarászott a fűben, virágcsokrot gyűjtöttek, kicsit odébb fiúk kergetőztek egy fa körül.
Balázs megállt mellettem, elővette a vizespalackot és ivott pár kortyot, majd felém nyújtotta. Biccentettem neki, hogy üljön le, de ő megfordult és körbepásztázta a terepet. Elgondolkodva nézte a szemközti hegyoldalt, ahogy a fák lombja egyszerre hullámzott a nyárvégi szellőben. Kicsomagolta a hegedűt, lassan, kimérten, jelentőségteljesen. Azt gondoltam, behangol, ahogy szokott, de ő csak fogta a hangszert és elindult a tisztás szélére, oda, ahol a domboldal meredeken szakadt alá a völgybe. Felnézett az égre, a szemközti hegy mögött gyülekező szürke felhőkre.
Talán Tóni is épp itt állt napról napra. Talán nem. Nem fontos. De az biztos, hogy a legkisebbik lányára gondolt, ahogy kendőt terített a vállára és elindult az erdő felé, csiperkét akart szedni, az volt a kedvence. A völgyben még látták a kislányt a favágók, mikor hazafele tartottak a munkából. Szeplős, szőke lányka volt, piros szalag lobogott fonott hajában; még ki sem járta az iskolát. Sötétedés után az egész család az erdőt kutatta, de csak a kosarát találták meg, másnap reggel, a völgyben.
Balázs sziklaszilárdan állt a harsogó, zöld fűben. A hegedűt óvatosan a szívéhez húzta, és ahogy a vonót emelte, a szél belekapott fehér, bő ingujjába.
Mozdulatlanná dermedt.
Tudtam, mire vár.
Ahogy a völgy kitárulkozott neki, felerősödött a szél és megdörrent az égbolt. Ezt követte az első, hosszú hang.
Arcomra hűvös esőcsepp hullott.
 
 

 

Legfrissebbek

Jaguár-erő (részlet)

Cassiopeia

Természet és irodalom

Párkapcsolati grafológia

A vers, mint mantra

Transzgenerációs szemlélet

Férfi vagy nő írta-e?

A kívánság

Noklapja.hu interjú

Femcafe.hu interjú

Ezüst csillogás

Adventi hangolódás irodalomterápiával

Gyógyító írás a gyakorlatban

Kosztolányi: Édes Anna kiállítás

Az ösvény (novella-részlet)

Vakon hinni

Hazugságjegyek a kézírásban 2. rész

Hazugságjegyek a kézírásban 1. rész

A Csigaház igazi kincseket rejt