Mindenki odafordul, ahogy bevonul az étterembe. Hosszú szőrmebundája olyan szokatlan ezen a környéken, hogy az emberek önkéntelenül is pusmogni kezdenek, ahogy elhalad az asztalok között. Karjaiban fehér csivava kíváncsiskodik, forgatja fekete szemeit ide-oda. Alig nagyobb, mint egy kölyökmacska. A nő leül a szomszédos asztalhoz és italt rendel magának. Proszekkót és savas vizet.
Majd anélkül, hogy belenézne az étlapba, fűszeres csirkeszárnyakat rendel előételnek. Dupla adagot.
Figyelmeztetnem kell magamat, hogy ne bámuljam őket. Igyekszem diszkréten felmérni a szokatlan jelenséget.
– Ugye milyen tündér a lelkem? - fordul hozzám a nő és megsimogatja a kutyus fejét.
– Igen. Nagyon helyes kutyus – válaszolok zavartan, miközben felszúrok néhány salátalevelet a villámra.
– Egy igazi társ ő – folytatja a nő -, sokan nem is tudják, hogy milyen lelkük van ezeknek az állatoknak. Hűségesebbek és ragaszkodóbbak a legtöbb embernél – sóhajt és elcsukló hangon folytatja:
– Aki az állatokat nem szereti, annak tán nincs is szíve.
Közben megérkezik a pezsgő és a csirkeszárny. Felsóhajtok magamban. Kezd feszélyezni a beszélgetés. A nő késsel és villával fog hozzá a csirkeszárnyhoz. A kés nyekereg a tányéron, ahogy le- lekoppan néha a csontokról. Én előveszem a mobilomat, amíg várok a desszertre. Legalább leellenőrzöm a leveleimet.
Szemem sarkából látom, hogy a nő int a pincérnek.
– Elviheti, nagyon rágós, öreg csirke lehetett. Dobja ki! Van az étlapon marhasteak? – érdeklődik, anélkül, hogy a pincér felé fordulna. Folyamatosan a kutyát babusgatja, aki úgy tűnik, hogy elaludt az ölében.
– Természetesen hölgyem – húzza ki magát a pincér. – Rib eye-t és Tomahawk-ot is tartunk.
– Mi a különbség? – kortyol egyet a nő a pezsgőből.
– A Tomahawk–nál a bordacsonton hagyják a húst. Csontosabb.
A nő kissé elgondolkozik.
– Akkor legyen a Rib eye, de véresre sütve kérem. Ja, és hozna egy tányér vizet meg egy kis párizsit a lelkemnek? – int fejével az öleb felé.