Ezüst csillogás kezdőlap

Megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, miután letettem a telefont. Magam is meglepődtem azon, hogy mennyire tényszerűen hatott rám a vallomása, pedig esténként, amikor ágyba bújtam és a fejem alá gyömöszöltem a dupla párnát – nem tudtam leszokni arról, hogy ne húzzak neki is tiszta ágyneműt –, az az egyetlenegy remény segített át a következő reggelig, hogy úgyis visszajön. Reggel a gyerekzsivajra ébredve már nem volt kérdés, hogy minden új napnak értelme van, de az éjszakák megnyúltak, mint egy lidércárnyék, ami le sem veszi rólam a szemét hajnalig.
Legalább azt megkérdezhettem volna, hogy miért. És miért éppen most, négy hónap után. Négy hónap kellett hozzá, hogy megérezze a gyerekek hiányát? A spontaneitás soha nem volt az erősségem, mindig később jöttek a jó kérdések meg a frappáns válaszok. Ijesztő az egybeesés is, hogy épp péntekre foglalt asztalt a Pompadúrba. Péntekre, amikor tele van az egész napom, fodrászhoz megyek, meg az önkormányzatra is foglaltam időpontot.
Másnap az irodában figyeltem magamat, fürkésztem az arcomat a mosdó aprócska tükrében, hátha elcsípek valami árulkodó jelet. A reményről. De semmi, az arcvonásaim a szokásosak, enyhe érdeklődés, visszafogott derű, a fogak sem csillannak elő. Nem, az azért túlzás lenne.
Az ebédszünetben fenyőfát díszítettünk. A kollégák feszengve kerülték az ünnepek témáját. Eleinte kérdezgették, hogy miben tudnak segíteni. Köszönöm, semmiben. Igen, a nő fiatalabb, nem, nem tavaszi fellángolás, talán kapuzárási pánik, igen, meg tudom oldani, nem, nem kell segítség. Minden csoda hét napig tart. Hát még, ha az ember negyven; szinte forgatókönyvszerű, hogy krízisben a házasság. Ahogy a tűlevelek közé igazítottam a színes üveggömböket és tenyeremet megcsiklandozta az ezüst boák puha játékossága, arra gondoltam, hogy ez lenne az első karácsony, amit nem együtt töltenénk. A lányokban fel se merül, a történtek ellenére sem. De én biztosra vettem, a telefonban is csak némán hallgattam a vallomását, hogy karácsonyra vissza akar költözni.
Nem tudom. Nem hiszek a „Kezdjük tiszta lappal” történetekben. Nem azért, mert nem tudok megbocsátani. Megbocsátani könnyű. Az nehéz, ami utána jön.
Az új valóság. Az új realitás.
Egyszer már odaadtam magam valakinek. Teljesen és véglegesen. Beengedtem az álmaimba, a testembe, a méhembe fogadtam, elringattam, tápláltam tüzét, fényesítettem az erejét. Odaadtam a kontrollt, rábíztam magam, minden gyenge pontomat felfedtem előtte, vállaltam a sérülés összes formáját. Beengedtem a fürdőszobámba, hogy a rózsaillatú ködön keresztül megpillantsa legszebb és legrémisztőbb formámat. Engedtem, hogy esténként végignézze, ahogy a mosdókagyló szélére leteszem az álarcaimat, a zuhany melletti kis székre terítem a jelmezeimet. Látta, mit dobtam a szennyesbe és várta, ahogy kiszálltam a fürdővíz párájából. Amikor a hálószobában hozzám simult, és engedtem, hogy belém gyökerezzen, akkor otthont adtam neki, ringató, meleg bölcsőt, biztos teret, amiben minden éjszaka újjászülethetett.
Nem lehet kitörölni, hogy járt nálam, bennem, velem, de ő nem látott ebből semmit, csak a saját erejét. Hogyan lehet tiszta lappal kezdeni egy férfival, akit egy másik nő illata táplált hosszú hónapokig? A másik nő. Az új. Aki miatt elhagyott engem és a lányainkat.
Késő este ültem a gép előtt, a völgy ezer csillagszeme visszatükröződött az ablaküvegen. Rákerestem Facebookon. Fodor Angéla. Közel húsz profil van ilyen névvel. Átnéztem a találatokat. Vajon hogy nézhet ki? Csak az életkorát tudom, meg hogy hol dolgozik… Mindig akad egy jóakaró ismerős, aki ismeri ezeket a hétpecsétes titkokat. Bepötyögtem a munkahelye nevét is, de arra nem kaptam egy találatot sem. Ha rákerestem a „Munkatársaink” menüpont alatt, azt írta, jelenleg frissítés alatt. Fantáziáltam, hogy egyszer meglesem a munkahelyén, vagy egyenesen bemutatkozom neki. Majd lecsuktam a gépet. A mozdulat szerencsétlenül végződött, kézfejemet megkarcolta az adventi koszorú egyik friss tűlevele. Ajkaim közé vettem a friss sérülést. A koszorút bámultam, szépre sikerült idén, visszafogott, mégis ünnepélyes az ezüstporos gyertyáktól.
Fáradtan vesztem el az ablakon kívüli tér sziporkázó fényeiben. Az ablaküveg torzította a benti képet. Ha meg tudnám tenni, ha tudnék tiszta lappal kezdeni, akkor megváltoznának az arcvonásaim? Túlságosan hosszú volt az a négy hónap, meg az a megelőző közel egy év, amikor már két külön életet éltünk, én a hétköznapi teendők között örlődve egyre csak a hétvégéket meg az ünnepeket vártam, ő meg késő éjszakába nyúlóan dolgozott, hétvégén úgy járt-kelt a lakásban, mint egy szeretett halott, örök fiatalon, sértetlen formában, két lét határán egyensúlyozva lebegett át egyik szobából a másikba.
Harmadnap éreztem először egy kis izgatottságot, már a reggeli ébredésnél adventi hangulat kerített hatalmába. A kávét fahéjjal szórtam meg és nagyokat szippantottam a szegfűszeges narancsokból áradó illatokba. Amikor délután hazaértünk a gyerekekkel, majd kiugrott a szívem a helyéről, meséltem volna nekik, hogy apa karácsonyra hazaköltözik, nem tudnék ennél nekik nagyobb örömet okozni, de visszafogott a józanság, hogy még korai, először kettőnknek kell tisztázni a tényeket, féltettem őket is az újabb csalódástól. Öt perc után újra józan voltam és fegyelmezett, hűvös elszántsággal a szívemben.
Vacsora alatt meggyőztem magam, hogy pénteken nem érek rá, minden programom fontos, egyiket sem fogom lemondani, ami ráért négy teljes hónapig, az tud várni még néhány napot. Elhatároztam, küldök neki egy üzenetet, hogy maximum a vacsora lesz jó nyolcig, Nelli addig tud maradni a lányokkal.
Éjszaka aztán nem tudtam aludni. A redőnyt nem húztam le, félek, ha teljes sötétben kell aludnom, azon az egy-két csíkon keresztül viszont beszűrődik egy kis fény az utcai világításból. Kicsit melegem is volt, de ha kitakaróztam, fázott a lábam. Nem akartam a fürdőszobaszekrényre gondolni, de egyre erősebben éreztem a késztetést, hogy kimenjek és kinyissam, megszagoljam a borotválkozás utáni arcvizét. Vívódtam az érzéseimmel. Ha már hetekig kibírtam, most már nem fogom megtenni. Akkor kellett volna kivágnom a kukába, amikor pár hete észrevettem a nagytakarításnál. Ki kellene menni, becsomagolni jó sok papírszalvétába, hogy nehogy egy csepp is kicsöpögjön.
Nem kapcsoltam villanyt, csak a telefonommal világítottam meg a folyosót. A fürdőszoba ajtaja félig nyitva volt. Lassan nyitottam ki a faliszekrény üvegét, hisz a gyerekek a legkisebb neszre is felébredhetnek. Ahogy kezembe vettem, megéreztem rajta a cédulát a leértékelésről. Beugrott a pillanat, ahogy leveszem a polcról, majd a kasszához sietek vele a Müllerben.
Leültem a kád szélére.
Most vajon magának veszi? Vagy netán a barátnője...
Letekertem az ezüst kupakot és mohón szippantottam bele az üvegbe. Érdekes, hogy milyen meghökkentő pillanatokban tör ránk a cédrus illatú magány. Végig ott lapul a szívben, de vannak azok az alattomos pillanatok, amikor egy erősebb összerándulásra kifröccsen és végigcsordogál az ereken, majd a bordákon, le a lábfejekig, közben fel a halántékig. A halánték után megfürdeti az íriszt és a szempillákról hull alá, kövér cseppekben, bepöttyözi a hálóinget, a papucsot, a hajópadlót.
Aznap éjszaka mindennek szantál- és cédrusillata volt, mintha egy egész cédrusliget lengedezett volna plafonról. És nem voltam egyedül. Egy erős kéz emelt fel csípőmnél fogva az íróasztalra. Fejemet finoman hátraszegte és a fülembe édes bűbájt suttogott. Tenyere melegétől lassan hasadtam fel, mint az érett gyümölcs. A számra szorítottam a kezem.
Majd reggel lett. Pénteken a lányokat Nelli, a keresztlányom hozta el háromkor az óvodából, megbeszéltük, hogy palacsintát sütnek, rajzfilmet néznek és este nyolcra hazasétálnak. A fodrász hullámosra szárította vörös tincseimet, egy pamaccsal lesöprögette a hajszálakat a ruhámról, fújt rám egy kis lakkot és azt mondta, dögös.
Ebéd helyett csak egy gyors szendvicset vettem a péknél és kértem egy erős kávét, majd hazaszaladtam átöltözni.
Egy hónapja találkoztunk utoljára, mikor a lányokat moziba vitte. Egy hónap alatt vajon hány újabb ráncot növesztettem a szemem köré?
Előkerestem a zöld ruhát, az kihangsúlyozza a karcsú derekamat, a nyakam ívét, és finoman a dekoltázsra irányítja figyelmet. A térdig érő fekete csizma jutott eszembe, még elő sem vettem idén, valamelyik dobozban kell lennie. Ahogy felhúztam a cipzárt, zavarba jöttem. Közelebb léptem a tükörhöz. Nem túlzás ez egy kicsit? Olyan régen volt rajtam valami normális, hogy minden soknak tűnt, és a tükör sem adta vissza a teljes képet. A faltól-falig tükör sem. Még egy kis púder, ezüstpor a szemhéjakra, leheletnyi csillogás az ajkakra. Ideje indulni. Az ajtóból még visszaszaladtam az éjjeliszekrényhez. Ahogy felnyitottam a doboz tetejét, megszólalt a Kis éji zene. A karikagyűrűm idegen látványt nyújtott az ujjamon.
A kormányablak előterében egy sorszámhúzó automata állt, felette a kijelzőn éppen pirossal felgyúlt a következő szám: 204. Megnyomtam az okmánykérelem ikonját. A 205-ös számot kaptam. Belestem a belső terembe, vagy tíz ügyintéző dolgozott egymás mellett, egyforma asztaloknál. A váróteremben csak néhány ember ült, a sarokban egy anyuka mesét olvasott a kisfiának. Levettem a kabátomat és szemem megakadt egy vízadagoló automatán. Remegett a kezemben a pohár, ahogy a víz alá tartottam, egyharmadáig engedtem. A kijelző pittyent, a sorszámomra néztem, ittam egy kortyot és letettem a poharat az automata tetejére. Ráérősen indultam el a belső terembe, kerestem a nyolcas számú ügyintézőt.
Az asztal mögött mosolygós lány ült, műanyag névtábláján a neve: Angéla.
– Miben segíthetek? – fordult felém kérdőn és alig észrevehetően végignézett a dekoltázsomon, majd a kézfejemen, mielőtt megállapodott a szememnél.
– Új lakcímkártyát szeretnék. Nem találom a régit, valahol elveszíthettem. – Nyúltam a táskámba az okmányokért.
– Benne van a rendszerünkben? Járt már nálunk? – kérdezett vissza a fekete lófarkas lány, miközben mosolyogva figyelte, ahogy hajamat a fülem mögé igazítom.
– Benne vagyok.
– Mondana egy nevet? – fordult a gép felé.
– Kovács Veronika.
Láttam, ahogy begépelte a nagy K-t és az ujjai megálltak a levegőben. Bordó körömlakkjában ezüst hópehely csillant meg.
– Kelemenné Kovács Veronika – helyesbítettem nyomatékosan.
 Angéla nem nézett rám, csak folytatta a gépelést. A billentyűk lelassultak, mintha beleragadtak volna a klaviatúrába. A lány határozott állcsontja megremegett.
Egészen másmilyennek képzeltem.
– Lakcíme? – Remegett a hangja.
– Hetedik kerület, Sármány utca 53.
A lány mereven nézte a képernyőt. Először a nyakán jelentek meg a vörös foltok, majd egész mellkasán, hibátlan fehér bőrén lángolt a kétségbeesés. Angéla. Összeraktam az immár valós képet az általam ismert adatokkal. Harminckét éves kormányablak-ügyintéző, fekete, egyenes hajjal, szeplős hófehér bőrrel, ezüst csillogás a bordó körömlakkban, pici mellek, sportos alkat. A lány töltötte az adatlapot, akadozva gépelt, időnként meg-megállt. Én eszelősen figyeltem, jobb tenyerem az asztalon pihent, negyedik ujjamon sikított a karikagyűrűm.
Angéla hirtelen felugrott.
– Egy pillanat – mondta zavartan és elsietett az utolsó asztalon is túlra, ahol a „Személyzet” feliratú ajtó mögött eltűnt.
A mellettem lévő paraván mögül kérdőn kukkantott ki egy női arc. Az ügyintéző végigmért, majd visszahúzódott asztala mögé. Óvatosan körbenéztem, mint egy szappanoperahős, de a teremben mindenki tette a dolgát.
Összeszorított szájjal ültem mozdulatlanul, csak fekete csizmáim kalimpáltak ütemesen az asztal alatt. Útjára indult testemben a fájdalom, lassan bolyongott egyik porcikámtól a másikig a már kitaposott, megszokott útján.
Néhány perc elteltével egy magas, szőke nő lépett ki a fehér ajtón és egyenesen az asztalomhoz sietett.
– A kolléganő nem érzi jól magát, átveszem az ügyintézést – mondta és maga felé fordította a monitort. – Az új lakcímkártyát a kettes pultnál tudja átvenni és kifizetni. Tudok még segíteni valamiben?
– Nem, köszönöm. – Felálltam és visszasétáltam a kettes pulthoz. Messziről figyeltem a fehér személyzeti ajtót, de az nem nyílt ki többet.
Az autóban becsúsztattam az új lakcímkártyát a régi mellé és hátradőltem. Fáradt voltam. Pittyent a mobilom, üzenet jött Nellitől. Egy képet küldött, ahogy a lányok éppen töltik a palacsintát, pólójuk csupa csokifolt. Büszke lennél rám, Nelli, gondoltam keserűen, megfogadtam a tanácsodat: „Ha egy fontos randira készülsz, ne a pasira gondolj, öltözz úgy, mintha egy rivális nővel találkoznál.”
Húsz percig ültem ott Angéla munkahelye előtt, és azon gondolkodtam, hogy ő vajon már tudja, hogy a férjem haza akar költözni? Vagy ő is csak előző este lesz informálva? Elképzeltem, ahogy áll majd a bőröndök előtt és semmi nem jut eszébe. Még sírni sem lesz ereje, csak ledől majd az ágyra és nyitott szemmel remeg reggelig.
 
Otthon aztán bebújtam egy pléd alá, úgy, ahogy voltam, a zöld ruhámban, harisnyával és jegygyűrűvel az ujjamon. Egy ideje rászoktam, hogy görcsösen tartom a kontrollt az érzéseim felett.  Most elengedtem.  Lavinaként zúdult rám az elmúlt négy hónap minden keserűsége. Mielőtt végképp maga alá temetett volna, fogtam a mobilomat és megírtam a z SMS-t:
„Nem tudok ma veled vacsorázni, ne haragudj!”
Visszadőltem, és azon kaptam magam, hogy tervezgetem a karácsonyi díszítést. Az ablakokra ezüstport fújok majd, hópelyheket és angyalokat rajzolok sablonról. A lépcsőkorlátra piros masnikat erősítek, a polcokra pedig szarvasokat és manókat állítok. A fenyőfa ágaira is ezüstöt fújok, hadd csillogjon mind a színes égősor fényében. Éreztem, hogy idén az advent más lesz. Felkészítettem a szívemet az újjászületésre. Van még benne hely a fénynek, a megbocsátásnak, akkor is, ha most még üresség dörömböl a lelkemben.
A telefonért nyúlok és még egy üzenetet írok neki: „Ha gondolod, vasárnap gyere át ebédre, a lányok biztosan örülnének. Gombapaprikást főzök. Meggyújthatnánk együtt az adventi gyertyákat.”

Legfrissebbek

Párkapcsolati grafológia

A vers, mint mantra

Transzgenerációs szemlélet

Férfi vagy nő írta-e?

A kívánság

Noklapja.hu interjú

Femcafe.hu interjú

Ezüst csillogás

Adventi hangolódás irodalomterápiával

Gyógyító írás a gyakorlatban

Kosztolányi: Édes Anna kiállítás

Az ösvény (novella-részlet)

Vakon hinni

Hazugságjegyek a kézírásban 2. rész

Hazugságjegyek a kézírásban 1. rész

A Csigaház igazi kincseket rejt