Állunk a Radnóti- emlékhely előtt. A szobor az egykori téglagyár meddő medencéjében kapott helyet, egy rekonstruált égető- kemencében. A fiamék most tanulták az eklógákat, a lányomék pedig a második világháborút.
Lelkesen hozzák a telefont, hogy készítenek egy-egy fotót, de ahogy megállunk az emlékhely vasrácsai előtt, szemükben értetlenség és döbbenet jelenik meg. Radnóti a puszta földön fekszik, arcán elgyötört kínnal, az Erőltetett menet végkimerülésével. Szép, magasan ívelt homlokán fájdalom- árkok, szeme csukva. Teste megadó, csak az anyaföld öleli és nagyrészt elrejti egy takaró. Pihen.

– Itt töltötte az utolsó éjszakáját? – kérdezi a lányom elkerekedett szemekkel.
– Igen – válaszolja a fiam –, másnap pedig tovább indultak a tömegsír felé.
 Mindketten állnak, forognak jobbra– balra, pásztázzák a kietlen helyszínt. Vagy inkább csak gondolkodnak?
– Itt? Pont itt, ebben a téglaépületben? – kérdezi a lányom és közelebb lép a rácsokhoz. Nézi a kis helység sarkait, a foltos falakat, melyek vörös- fekete árnyékot vetnek a költőre. – A takarót a munkásoktól kapta a téglagyárból?
– Nem tudom. Szerintem csak a szobrász álmodta rá – válaszolom.
Összefonja karjait maga előtt, látom a felkarja libabőrösen borzong. Pedig 26 fok van, júniusi kellemes délután.
 – Zsebében ott lapulnak a versei, a Bori notesz – jegyzem meg, mert lelki szemeimmel tényleg látom a takaró és ruhaanyag alatt elsimított lapokat a költő kézírásával, valahol a szívéhez közel.
 – Novemberben már hideg lehetett – mondja a lányom csendesen és leguggol a rácsok előtt a nedves fűben. Ringatni kezdi magát előre- hátra a talpán. Már csak a cipője orrát bámulja.
 – Nem értem – mormolja maga elé.
 – Senki sem érti – válaszolom és leguggolok mellé vacogni.