„Most kellene elmenekülni. Most, mielőtt még szemtanúja lesz a loboncrázásnak és a mikrofonrángatásnak, gondolta.
De ahogy a táskájáért nyúlt, megszólalt a dal. A kedvenc népdala egy valószerűtlenül mély, földöntúli hangon. Odakapta fejét és értetlenül bámulta a színpadot.
Máté száján lassan, fájdalmasan csúsztak ki a szavak: „Sárga lába, kék a szárnya”. Léna nem értette, mi történik. Máté sziluettje izzott a reflektorfényben, teste érzékien ringatta a nagybőgőt. „Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár”. Léna lába alól kicsúszott a talaj, visszagörnyedt a bárszékre. Először a lapockája kezdett el bizseregni, majd az alsó ajka zsibbadt el egy kicsit, ahogy rászorított a fogaival. Honnan jön ez az ősmély hang? Honnan jönnek ezek a szavak közti sóhajok? Máté mélybársony hangja átlökte őt egy folyékony dimenzióba. A bárpult lassan forogni kezdett körülötte, a zajok susogássá halkultak. Csak egyetlen dallam dobbant bele élesen a térbe: „Ha az Isten néked rendelt, tiéd leszek már”.
Elolvadt. Összezavarodott. Aprónak és törékenynek érezte magát.”