„Tenyerével végigsimított a kabát puha anyagán. Nem volt benne biztos, hogy mi lehet; talán kasmír? Felemelte a hegyes kis gallért és beleszagolt; jól ismerte ezt az illatot. Becsukta a szemét. Tempera. Vagy falfesték. Gyakran érezte mosás előtt a férje ingein is.
– Mit hozhatok? – törte meg a csendet a fiatal pincérnő.
– Egy dupla eszpresszót kérek meleg tejjel – válaszolta, és a pincérnő után nézett.
Mögötte a szőke nő nyitott be a kávézóba. Egyenesen Éva asztalához sétált, majd kis tétovázás után leült a mellette lévő székre, és kinyitotta az itallapot. Kihúzott háttal ült, elegánsan, rajta a türkiz kabát. A pincérnő is megérkezett, letette a kávét meg a tejet, a szőkét figyelmen kívül hagyta, közelebb tolta a cukortartót, majd sietős mozdulatokkal letörölte a szomszédos asztalt.
Éva nem nyúlt a kávéhoz.
A szíve a torkában dobogott.
A szőke nő szomorúnak tűnt, arca fakóbb, mint ahogy emlékezett rá, szeme körül mély szarkalábak. És elkezdődött minden pontosan abban a sorrendben, ahogy szokott. A kávégép zakatolása ellenére is hallotta a nő szívdobogását, egyre hangosabban és ütemesebben. Néhány másodperccel később már együtt lélegeztek. Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés. A légzés által eggyé váltak, egy test, egy lélek. Kilégzés, egy test. Belégzés, egy lélek. Nem lehetett tudni, ki kicsoda, eltűnt a határ a valóság és a fájdalom ködös dimenziója között.
A bejárati ajtó felett megszólaló csengő rántotta vissza a testébe.

Körülnézett. A kávézó üres volt, csak a fiatal pincérnő sürgölődött a pult mögött. Megitta az eszpresszót, fizetett és elindult haza.
Otthon, amikor felakasztotta a kabátot, észrevette, hogy hónaljban felszakadt a varrás, bő ujjnyi részen kilátszik a bélés. Olyan alattomosan keletkeznek ezek a repedések. Az üvegeken, a kabáton, a szíven.”