„Ági kiporciózta a kávét, a süteményeket pedig kitette egy tálcára.
– Valami komoly dolog lehet – mondta, ő kérte, hogy a madaras készletben vigyem be a kávét.
Szerettem ezeket a porceláncsészéket. Mindig elmerengtem azon, vajon hány titkot rejtenek az oldalukra festett égszínkék virágok, indákba tekeregve egészen az aprócska fülekig. Hány generáció álmait őrzik a tányérok közepére mintázott, széttárt szárnyú fecskék, miközben diszkréten csörögnek biztonságot adva. Mindig, minden fontos eseményen ott voltak, összekötöttek bennünket a múlttal. Ismerték a családi történeteket, kihallgatták az első csókok titkait, majd a csalódások csendjét, porcelánfényükben nevetések és könnyek tükröződtek. Nagyanyám még ükmamától kapta őket nászajándékba. Némelyiknek elcsorbult arany karimája, de így is gyönyörűek voltak.
Vajon ki lesz az utolsó nő, aki ezekből a csészékből kávézni fog? – gondoltam. – A lányom? Az unokahúgom? Az unokám?
Fogtam a süteményt és beljebb húzódtunk a hálószobába.”