Hermann Hesse és a betűk

Ha olvastál már tőlem posztot vagy bejegyzést, akkor tudhatod, hogy Hermann Hesse kiemelt helyet foglal ez az írók között a szívemben. Talán azért, mert szinte minden regénye megérintett és van amelyik bölcs tanításaival végigkísérte az egész életemet. Az a kérdéskör is nagyon közel áll hozzám, ami Hesse életét és munkásságát is mozgatja: az ember belső útja, az önismeret és annak fejlődési lehetőségei.
Hesse egy olyan érzékeny író volt, aki a pszichológiai, spirituális és morális kérdéseket nagyszerű arányérzékkel és hatásos művészi eszközökkel építette be fejlődésregényeibe. Gondoljunk csak a legismertebbekre: Csillagsors, Demian, Sziddhartha, Narziss és Goldmund, Az üveggyönygyjáték vagy A pusztai farkas. Bármit alkotott, minden tökéletes tanítássá nemesedett az kezei alatt.
Híres kijelentését mind grafológiai, mind pszichológiai körökben gyakran idézik, ha önismereti munkáról van szó: „Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud.”
Kevesen tudják Hesséről, hogy pályája kezdetén költészettel indított, már az 1890-es évek végén megjelentek verseskötetei, melyek elismerő kritikát kaptak és az sem közismert tény, hogy festőként is maradandót alkotott.
Mégis, mindenen felül – korabeli feljegyzések szerint - a levélírás, levélváltás volt a szenvedélye. Thomas Mannal váltott leveleit külön kötetben olvashatjuk (Kedves és Tisztelt Barátom címmel), kapcsolatuk a leghíresebb világirodalmi barátságok egyike. Emiatt hagyatékából többszáz kézzel írott levél, feljegyzés maradt az utókorra.
Hermann Hesse kézírása pont olyan, mint egy művészeti alkotás. Kecses betűi hol az égbe törnek, hol meg mélyen a felszín alá, indaszerű díszítései gyakran átívelnek mindhárom zónán, összekötik a tér ellentétes irányait. Sok más jellel egyetemben vonalvezetése, kötöttsége is szintézisben való gondolkodásra, egységlátásra és transzcendenciára utal. Betűi tükrözik az íráshoz, művészetekhez fűződő viszonyát, azt a szenvedélyt, mely életművét átizzítja. Az író maga is vallott a tollhoz, a papírhoz és a betűkhöz való kapcsolatáról. Betűk című versét kevesen ismerik, nekem is meglepetés volt rátalálnom. A vers költői nyelven beszél arról, hogy írásunk feltárja a teljes személyiségünket, viszonyunkat önmagunkhoz, másokhoz és az egész világhoz. Grafológusként igazi kincs, de bárkinek érdekes tapasztalatot adhat.
Olvasd el, hogy vall a kézírásról a Nobel-díjas író
 
Hermann Hesse: Betűk
 
Alkalmilag megragadjuk a tollat,
Egy lapra róni fehér betűket,
Jelentik ezt meg azt is, köztudottak.
Játék csak, mely szabályokat követ.
 
De ha egy holdlakó vagy egy vad nézve
Vizsgálva egy ilyen lapot, ilyen
Rúnabarázdást, a kép, mely szemébe
Meredne, a világtól idegen,
Idegen képek elvarázsolt terme.
Látná Á-t és B-t, mint embert s állatot,
Szemek, nyelvek, tagokként tekeredve
Merengve itt, ösztöntől hajtva ott.
Olvasná, mint varjúnyomot havon:
Együtt itt futás, fájás, nyugalom,
S minden lehetséges teremtést látna
Kísérteni kövült, sötét jelek közt,
Átsiklani dús betűfolyondárba,
Látna szerelmi izzást, kínzó eszközt,
Kacagna, sírva ámulna, vacogna,
Mert az írás betűrácsa mögött a
Világ, mint vakult tolongó sereg
Jelenne meg, törpítve, jelbetűkben,
Varázslattal kötött lények amelyek
Olyan egyformák merev menetükben,
Hogy élet s halál, kínjuk s kéjük őket
Testvérré teszik, alig különböznek...
S bírhatatlan rémségtől nyűgözötten
Áldozattüzet szítna a vadember,
S homlokverés, litániázás közben
A rúnákat elégetné a tűzben.
S érezve tán, mígnem rászáll a szender,
Hogy ez a varázs, ez a nem-világ
Ez a bírhatatlan a Sohse-voltba
Mint szívja vissza végül önmagát,
Sóhajtana, nevetne s meggyógyulna.

Kapcsolódók